Kés a mellkasban
~ Irene szemszöge ~
Tudtam, hogy ez egyszer meg fog történni, ezért nem pánikoltam be. Annyira. Felmentem a házba, és összeszedtem a legfontosabb holmikat. Betettem egy konyhakést, a védelem érdekében (mintha ez megvédene bármitől is), pár ócska ruhát, hogy ne legyek mindig büdös, és az utolsó konzervemet. Ezeket még az első osztályból megmaradt, micimackós táskámba tuszkoltam be. Itt volt az idő, el kellett indulnom. Még szerettem volna élni egy kicsit.
Fogalmam sincs, hogy mikor indultam, de kezdett sötétedni. Az utca száraz volt, és üres. Kirázott a hideg attól, hogy csak a saját lépteimet hallottam. Annak idején mindig erre jártam az iskolába. A barátaimmal. Mostanra már azt sem tudom, hogy élnek-e még. Nagy valószínűséggel nem, rohadtul nem. Miközben sétáltam (inkább vonszolódásnak nevezném) az agyonkopott converse hamisítványomon tartottam a tekintetemet.
- Esküszöm ez jobb, mint egy eredeti.- mondtam.
Nagyon furcsa érzés volt beszélni, főleg ennyi idő után. A szám teljesen kiszáradt, de a beszédtől egy kis nyál futott az ajkaimra. Idő közben annyira hűvös lett, hogy már a leheletem is látszódott. Felemeltem a tekintetemet, és azzal egy időben halálra is rémültem. Megálltam. A levegővételem visszhangzott a sötétségben, de balszerencsémre nem csak az. Valaki mögöttem mászkált. Még ha tompán is, de hallottam a lépteit.
- Francba.-sziszegtem.
Elkezdtem rohanni, mint egy őrült. Hogy miért? Én is megölnék valakit egy konzervért. Minden erőmből futottam, de ez mégis csak olyan volt, mintha a régi énem gyorsan sétálna. Ebből is látszódott, hogy mennyire legyengültem az évek alatt. A karma is elég aranyos, hogy a születésnapomon szeretne kinyíratni. Mindent hiába. Egy nálam 3 vagy 4 fejjel magasabb, kapucnis alak állt meg előttem. Gőzöm sem volt róla, hogy hogyan került elém az ürge.
- Mik vannak nálad?! Csipogj kismadár! - ordított rám.
A szájszaga undorító volt, bár nem is tudom mit kellett volna várnom. Úgy ordított, akárcsak egy fába szorult féreg.
- Nincs nálam semmi. - motyogtam.
- Kár..akkor téged kell felzabáljalak. - ezzel vetett egy vicsort arra a ronda pofájára.
Na igen, ez volt a második opció, ami miatt futottam. Én is felzabálnék egy embert. Nem volt időm több mindent mondani. Egyszerre éreztem hidegséget és melegséget a lábamban (pontosan a combomban). A férfi egy kb 5 centis kést forgatott meg bennem. Sokkot kaptam. Nem tudtam mozdulni. Láttam ahogy ordibál, de a hangot már nem hallottam mellé. Akárcsak egy némafilm. Még egyszer belémszúrta a kését, de most az oldalamat célozta meg. Ezalatt is eszméletemnél voltam. Már készen álltam a halálra. Arra, hogy kövessem a családomat és a barátaimat a mennybe, vagy a pokolba. Nem is tudom, néha olyan érzésem volt, mintha már most is egy pokolban lennék. Egy üres és büdös pokol. Megkaptam a harmadik szúrást is. Inkább vágás volt, mint szúrás. Felhasította a bőrömet, a mellkasomtól kezdve a kulcscsontomig. Nem értem, hogy miért nem szúrt azonnal szíven. Olyan érzés volt, mintha megcsúszott volna a keze. Többre már nem emlékszem.
~Junmyeon szemszöge~
Egy kisebb ház tetején üldögéltem, mikor lépteket hallottam az utcából. Lenéztem. Egy lány volt. Az arcát nem láttam, viszont gyönyörű, méz szerű, szőke haja volt. Egy micimackós taskát hordott, egy sötétkék SPAO-s pulcsival.
- Esküszöm ez jobb, mint egy eredeti. - mondta lehajtott fejjel.
Vajon ha lemegyek hozzá...megijed? Vetettem fel magamban a kérdést. Legyalogoltam a lépcsőházban, majd kiértem az utca szélére. Akkorra már nem volt egyedül a lány. Egy fickó üvöltözött vele. Láttam, ahogyan beledöf egy kést a lány lábába. Elkezdtem sprintelni feléjük, olyan gyorsan amilyen gyorsan csak lehetett. Nem hiszem el, hogy végre találok egy lányt, erre előttem ölik meg. Meglöktem a támadóját, majd a földre terítettem. Beleléptem a torkába, kitártam az állkapcsát, és annyi vizet pumpáltam a fejébe, amitől azonnal megdöglött. Hmm..Meglep, hogy még ilyen jól tudom használni az erőmet. Lenéztem a lányra. A saját vérében feküdt, eszméletlenül.
- Basszameg. - hajoltam le hozzá.
Rátettem a kezemet a nyakára. Még volt pulzusa, hála az Istennek. Letéptem magamról a pólómat, és szorítókötésekkel próbáltam enyhíteni a bajt.
- Légyszi csak hazáig bírd ki halál nélkül. - mondtam neki.
El is indultam vele az otthonom felé. A lépcsőn elég nehéz volt felcipelni, de valahogy megoldottam. Azonnal befektettem az ágyba. Nem rosszra gondolni. Előhoztam az elsősegély dobozkámat a kamrából. Morfium. Ez volt az, amit először adtam neki. Le kellett vennem a ruháit. Miután lehúztam róla a pólót óvatosan kikapcsoltam a melltartóját is. Oh az istenit, micsoda mellek. Vajon érezné, ha megtapiznám őket? Tuti nem. Najó, elég Junmyeon, fókuszálj a problémára. Khm. Aztán lefertőtlenítettem a sebeit. Szerencsére egyik szúrás sem ért szervet. Egy kis vizet is csorgattam a testére, hogy le tudjam mosni az alvadt vért a sebek határairól. Lecseréltem az instantkötéseket normálisakra. Elég hamar átvéreztek, de egy estét kibírnak. Adtam neki még egyéb fájdalom csillapítókat is.
-Remélem megéled a reggelt.- mondtam. Kikészítettem két konzervet reggelire (feltéve, ha túléli), két pohár friss víz kíséretében, majd kimentem a teraszra. Ezek után ki is kellett szellőztetnem a fejemet. Beletúrtam erős szálú hajamba, és ezzel párhuzamosan sóhajtottam egyet. Ha túléli és felépül, akkor magammal kell vinnem őt. Nos kedves Kim Junmyeon, megvan a potyautasod. Borzasztóan fáradt voltam a mai napom után, szóval gyorsan átöltöztem, majd nyugovóra is tértem. Másnap reggel hatalmas csörgésre keltem.
