Prológus

Exstinctio

" A távoli múltban legalább öt természetes kihalás fordult elő, közöttük pedig számos kisebb kihalási hullám. Mindegyikük jócskán megváltoztatta az evolúció menetét. A tömeges kihalások nagyon ritkák, és évmilliók választják el őket egymástól. A legutóbbi ilyen esemény 66 millió évvel ezelőtt történt, az azt megelőző pedig 140 millió évvel korábban. Sok biológus szerint az az egyre fokozódó ütem, amellyel az ember elhasználja a természetes erőforrásokat és a teret, máris elindította a hatodik tömeges kihalást - egyben az elsőt, amelynek okai nem természetes folyamatok, hanem mi magunk. "

-David Burnie

Születésem előtt ez az egész úgy hangzott, mint egy bugyuta kitaláció. Akárcsak egy őrült tudós sorozat egyik epizódjának a legdilisebb témája. Mikor kicsi voltam, akkor már kezdett a valósággá válni, de senki sem törődött vele igazán. Mikor iskolás lettem, az emberek azt hajtogatták, hogy nem tudjuk visszafordítani, csak javítani rajta. Ennek ellenére sem tettünk semmit. Tinédzser koromra pedig lecsapott a vég. A minden vége, a kihalás. Persze, ha mindennek vége, akkor is marad valami. A semmi. Ami én vagyok.

Nem történt semmilyen katasztrófa. Nem volt filmszerű. Szépen lassan meghalt a bolygó, és vele együtt mindenki. Egyre nagyobb viharok jöttek: cunamik, tornádók, hurrikánok. A lemeztektonika helyzete is egyre kritikusabbra fordult. Ez még több földrengést idézett elő. Halottak. Több ezer halott. Szöul utcáit átjárta a bűz, a halottak bűze. Aztán jöttek a különféle, megállíthatatlan betegségek. Itt elvesztettem az egész családomat. Egyedül maradtam. Nem volt több élelemforrás, tehát a pénz sem ért már semmit. A maradék emberiség háborúba kezdett, hogy ne haljanak éhen. Nem tudom, hogy hogyan csináltam, de még mindig éltem.

A környékemen már senki sem élt rajtam kívül. Ha bunkó lennék azt mondanám, hogy szerencsére..Oh várjunk csak, bunkó vagyok. Szerencsére nem élt már itt senki. Egy-két kifosztatlan kis abc-ből éltem, minden napra jutott egy konzerv és egy poshadt üdítő fele. Ezektől mindig telefostam a budit, de a szükség kötelez, nemde? A víz hiánya miatt, le sem tudtam húzni a frissen kieresztett folyékony bűzbombát, szóval egy kis idő után átszoktam a volt szomszédunk wc-jére. Ott tökéletes volt. Nem is tudom, hogy a saját ürülékem szaga, vagy a hulla szag volt büdösebb. A falamon minden nap behúztam egy strigulát, hogy tudjam a pontos dátumot. Mivel eléggé erős voltam lelkiekben, így nem törtem össze az apokalipszis, és a családom halála után sem. 3 évet éltem így le, ha ezt lehet életnek nevezni. Inkább csak értelmetlen sodródás az árral. Az egyik nap azonban a strigulák szerinti, huszonötödik születésnapomon bekövetkezett az amitől féltem. Elfogytak a konzervek.