Sebzett vadak
~Irene szemszöge~
Miután végre "tisztába lettem téve", elkezdtük megismerni egymást. Leültünk az asztalon felejtett konzervek elé, és a korábbi életről kérdezgettünk. Aztán egy darabig kínos csend volt, szóval meg kellett törnöm valahogy. Egy kérdés hihetetlenül fúrta az oldalamat.
- Mégis honnan van ilyen tiszta vized? - kérdeztem.
- Titok. - vágta rá - Örülj, hogy van, majd adok ha kell, csak szólj.
Oh...szóval így játszunk?! Megment, de nem bízik meg bennem. Bipoláris depresszió?
Ez után bevágtam a durcát. Már megint egy igencsak kínos csend keletkezett, de ez alkalommal ő szólalt meg előbb.
- Figyelj..öhm. Ez komoly lesz. Mondanom kell valamit. Azt, hogy miért mentettelek meg. - kezdett bele. - El kell mennem innen és már régóta keresek magam mellé valakit, aki velem jönne. Te voltál az első élő ember akit találtam. Esetleg...hajlandó lennél velem jönni?
- Te teljesen megkergültél? Mégis hova akarsz menni? Van egy kamrád, amiben vagy két évre elegendő konzerv van, egy csomó szín tiszta vízzel együtt. Szórakozol velem? - kérdeztem tőle.
Nem értettem, hogy mi a franc lehet ennyire fontos. Bele akartam kezdeni a következő prédikációmba, de megelőzött.
- Meg kell találnom a barátaimat. - mondta elérzékenyülve. - Nekem ők a családom, de a tetves világvége miatt elvesztettem őket. Meg kell találnom őket. - csapott mérgében az asztalra.
- Arra még véletlen sem gondoltál, hogy meghaltak?
- Nem tudnak meghalni. Nem halhattak meg.
- Mikor akarsz indulni? - kérdeztem vissza, mire hatalmas mosolyra húzta a száját.
- Egy hét múlva kellene, de el is magyarázom, hogy miért. Mindent időzítenünk kell, hogy a terv tökéletes legyen. - nézett rám magabiztosan.
- Hallgatom.
Nagyon jó volt őt ilyen boldognak látni. Elvégre mit veszíthetünk egy kalanddal? Úgy is dögrováson vagyunk. Felállt, kifutott a másik szobába, majd egy lappal a kezében tért vissza.
-Akkor mondom is...-kezdte el a tervet.
Megrajzolta a vázlatot. Minden bizonnyal pontosan tudta, hogy mi mit jelent rajta, de nekem fingom se volt róla.
- Ezen a részen vagyunk mi, pontosan itt. - mutatott rá a bekarikázott részre. - Innen három mérföldre van a város határa. - Jesszusom, ilyen messze kerültem volna az otthonomtól? - Minden hónapban eljön három fickó, hogy kifossza az újabb hullákat, kisboltokat. Most jön a lényeg. Nem gyalog jönnek, hanem lóháton. Nekünk pedig lovak kellenek a gyors és kényelmes közlekedéshez.
- Hogy akarod megszerezni tő-
- SHH! - csitított el. - Engedd, hogy befejezzem, a kérdések csak utána. Szóval meg kell ölnünk őket, máshogy nem szerezhetjük meg a lovakat. Van egy pisztolyom, de az szar ötlet, mivel beszarnának tőle a pacik. Most jössz te. - bökte meg az orromat.
- Mit kéne mondanom?
- Hogy mivel öljük meg őket.
- Fogalmam sincs - feleltem kikerekedett szemekkel.
- Oké, akkor erre később visszatérünk, elvégre van egy hetünk. Miután megvannak a lovak, kimegyünk a városból, és elindulunk a vakvilágba.
- Most csak...ugratsz. Ugye?
- Bárcsak.
Gyorsan összefoglalom, hogy mit is csináltunk az elkövetkező héten. Az utolsó héten, mielőtt a sebzett vadak kitörtek volna a barlangjukból. Kitaláltuk, hogy íjakat gyártunk, amivel ki tudjuk majd lőni a célpontokat. Elmentem a városba alapanyagokat szerezni az hozzá. Addig is Irene összepakolt minden fontos dolgot. Összeszámolt egy évre elegendő konzervet. Mivel három ló van, így az egyik képes lesz majd cipelni a kaját. Összeépítettük az íjat, a nyílvesszőkkel együtt. Kiválasztottuk azt az emeletet, ahonnan észrevehetetlenül lőhetünk majd. A sebei is szépen gyógyulgattak. Minden jól ment. Egész jól összekovácsolódtunk ezalatt az egy hét alatt. Aztán eljött a szabadulás napja.
A szokásosnál korábban keltünk, bár nem is hiszem, hogy aludtam volna bármit is. Nagyon izgultam. Több, mint két éve erre a napra készültem. Felmentem a hatodikra. Én leszek az, aki ellövi az egyetlen esélyünket. Ezalatt Irene lent várt a csomagokkal. Szokásosan az egész várost a csend uralta. Ha jól emlékszem egy órát kellett várnom, mire meghallottam a lovak patáinak visszhangzását. A szívem úgy dobogott, mint egy heves masina. Bekanyarodtak az utcába. Irenenel még azt is bejelöltük, hogy mikor kell lőnöm. Egy zöld sörösüveg jelezte azt a pontot. Odaértek, majd elengedtem az íj idegét. Telibe. A nyílvessző áthatolt az első férfi légcsövén. Egyszerre volt sikerérzetem és bűntudatom. A másik két férfi nem tudta, hogy mit tegyen. Ezt használtam ki. Leszedtem a másodikat, majd a harmadikat is. A hideg futkosott a hátamon. Hallottam, ahogy élettelen testük koppan a földön. Egy másodperce lefagytam, de a tervhez kellett tartanom magam. Lefutottam Irenehez, aki megtartotta a lovakat míg leértem. Az legkisebb lóra felsegítettem Irenet, a középsőre tettem a kajás zsákokat és a cuccokat, majd a legnagyobbra ültem én. A kajahordozót Irene lovához kötöttem.
- Egy valamit elfelejtettem megkérdezni. - szóltam le Irenehez.
- Mit?
- Tudsz lovagolni?
- Nem, de most fogok. - mondta magabiztosan.
Bólintottam, majd elindultunk a (mostanra már) sivatag felé.
- A kisujjadat tedd a száron kívülre, és próbáld meg lenyomni a sarkadat. A fenekedet meg ne told ki annyira.
- Komolyan a fenekemet nézed?! - kérdezett vissza fennhangon.
- Csak az ülés végett. - mondtam, majd visszafordítottam a fejemet.
Talán egy kicsit el is pirultam.
- Már csak két kanyar és kint vagyunk.
- Remek. - felelte.
- Jól vannak a sebeid? Nem fájnak ülés közben? - érdeklődtem.
- Nem, jól vagyok.
- Már csak egy utcányira van. - tájékoztattam megint.
- Ne akarj az idegeimre menni.
Ezen az utcán már meglátszott a teljes kihalás. Az épületeket sárgára színezte a szél által idehordott homok. A beton több helyen felkopott, vagy beszakadt. Kikanyarodtunk az utolsó utcából is. A látvány elég furcsa volt. Egy végtelennek tűnő, hatalmas mező. Homok mező. Amerre néztem, csak a cserepes talaj látványa fogadott. A nap éppen ebben az időben ragyogott a legmagasabban, így a táj is élénkebbnek nézett ki, a nap által adott szépia szűrő miatt.
Egy darabig csak álltunk egymás mellet, majd Irene sóhaja után mindketten megindultunk. Talán az utolsó pillantásainkat vetettük a szülőföldünkre. A hely ahol megszülettünk, és a hely ahol meghaltunk.
Szótlanul lovagoltunk a lemenő nap fényében, mikor elvesztettem minden türelmemet. A sarkamat beledöftem a lovam oldalába, majd előrehajtottam. Magam mögött hagytam Irenet. A könnyeim lesodródtak az arcomról a menetszél miatt. Olyan érzés volt, mintha repültem volna egyet megnyugvás képpen. Valahogy ki kellet adnom a gőzt. Visszanéztem és Irene értetlen arcát láttam, szóval visszalovagoltam hozzá.
- Csak leteszteltem, hogy milyen gyorsan fut. - mondtam neki, miután visszatértem mellé
- Már azt hittem, hogy itt hagysz a szarban.
Tovább folytattuk az unalmas utunkat. Közeledett az éjszaka.
Ez után bevágtam a durcát. Már megint egy igencsak kínos csend keletkezett, de ez alkalommal ő szólalt meg előbb.
- Figyelj..öhm. Ez komoly lesz. Mondanom kell valamit. Azt, hogy miért mentettelek meg. - kezdett bele. - El kell mennem innen és már régóta keresek magam mellé valakit, aki velem jönne. Te voltál az első élő ember akit találtam. Esetleg...hajlandó lennél velem jönni?
- Te teljesen megkergültél? Mégis hova akarsz menni? Van egy kamrád, amiben vagy két évre elegendő konzerv van, egy csomó szín tiszta vízzel együtt. Szórakozol velem? - kérdeztem tőle.
Nem értettem, hogy mi a franc lehet ennyire fontos. Bele akartam kezdeni a következő prédikációmba, de megelőzött.
- Meg kell találnom a barátaimat. - mondta elérzékenyülve. - Nekem ők a családom, de a tetves világvége miatt elvesztettem őket. Meg kell találnom őket. - csapott mérgében az asztalra.
- Arra még véletlen sem gondoltál, hogy meghaltak?
- Nem tudnak meghalni. Nem halhattak meg.
- Mikor akarsz indulni? - kérdeztem vissza, mire hatalmas mosolyra húzta a száját.
- Egy hét múlva kellene, de el is magyarázom, hogy miért. Mindent időzítenünk kell, hogy a terv tökéletes legyen. - nézett rám magabiztosan.
- Hallgatom.
Nagyon jó volt őt ilyen boldognak látni. Elvégre mit veszíthetünk egy kalanddal? Úgy is dögrováson vagyunk. Felállt, kifutott a másik szobába, majd egy lappal a kezében tért vissza.
-Akkor mondom is...-kezdte el a tervet.
Megrajzolta a vázlatot. Minden bizonnyal pontosan tudta, hogy mi mit jelent rajta, de nekem fingom se volt róla.
- Ezen a részen vagyunk mi, pontosan itt. - mutatott rá a bekarikázott részre. - Innen három mérföldre van a város határa. - Jesszusom, ilyen messze kerültem volna az otthonomtól? - Minden hónapban eljön három fickó, hogy kifossza az újabb hullákat, kisboltokat. Most jön a lényeg. Nem gyalog jönnek, hanem lóháton. Nekünk pedig lovak kellenek a gyors és kényelmes közlekedéshez.
- Hogy akarod megszerezni tő-
- SHH! - csitított el. - Engedd, hogy befejezzem, a kérdések csak utána. Szóval meg kell ölnünk őket, máshogy nem szerezhetjük meg a lovakat. Van egy pisztolyom, de az szar ötlet, mivel beszarnának tőle a pacik. Most jössz te. - bökte meg az orromat.
- Mit kéne mondanom?
- Hogy mivel öljük meg őket.
- Fogalmam sincs - feleltem kikerekedett szemekkel.
- Oké, akkor erre később visszatérünk, elvégre van egy hetünk. Miután megvannak a lovak, kimegyünk a városból, és elindulunk a vakvilágba.
- Most csak...ugratsz. Ugye?
- Bárcsak.
~ Junmyeon szemszöge ~
A szokásosnál korábban keltünk, bár nem is hiszem, hogy aludtam volna bármit is. Nagyon izgultam. Több, mint két éve erre a napra készültem. Felmentem a hatodikra. Én leszek az, aki ellövi az egyetlen esélyünket. Ezalatt Irene lent várt a csomagokkal. Szokásosan az egész várost a csend uralta. Ha jól emlékszem egy órát kellett várnom, mire meghallottam a lovak patáinak visszhangzását. A szívem úgy dobogott, mint egy heves masina. Bekanyarodtak az utcába. Irenenel még azt is bejelöltük, hogy mikor kell lőnöm. Egy zöld sörösüveg jelezte azt a pontot. Odaértek, majd elengedtem az íj idegét. Telibe. A nyílvessző áthatolt az első férfi légcsövén. Egyszerre volt sikerérzetem és bűntudatom. A másik két férfi nem tudta, hogy mit tegyen. Ezt használtam ki. Leszedtem a másodikat, majd a harmadikat is. A hideg futkosott a hátamon. Hallottam, ahogy élettelen testük koppan a földön. Egy másodperce lefagytam, de a tervhez kellett tartanom magam. Lefutottam Irenehez, aki megtartotta a lovakat míg leértem. Az legkisebb lóra felsegítettem Irenet, a középsőre tettem a kajás zsákokat és a cuccokat, majd a legnagyobbra ültem én. A kajahordozót Irene lovához kötöttem.
- Egy valamit elfelejtettem megkérdezni. - szóltam le Irenehez.
- Mit?
- Tudsz lovagolni?
- Nem, de most fogok. - mondta magabiztosan.
Bólintottam, majd elindultunk a (mostanra már) sivatag felé.
- A kisujjadat tedd a száron kívülre, és próbáld meg lenyomni a sarkadat. A fenekedet meg ne told ki annyira.
- Komolyan a fenekemet nézed?! - kérdezett vissza fennhangon.
- Csak az ülés végett. - mondtam, majd visszafordítottam a fejemet.
Talán egy kicsit el is pirultam.
- Már csak két kanyar és kint vagyunk.
- Remek. - felelte.
- Jól vannak a sebeid? Nem fájnak ülés közben? - érdeklődtem.
- Nem, jól vagyok.
- Már csak egy utcányira van. - tájékoztattam megint.
- Ne akarj az idegeimre menni.
Ezen az utcán már meglátszott a teljes kihalás. Az épületeket sárgára színezte a szél által idehordott homok. A beton több helyen felkopott, vagy beszakadt. Kikanyarodtunk az utolsó utcából is. A látvány elég furcsa volt. Egy végtelennek tűnő, hatalmas mező. Homok mező. Amerre néztem, csak a cserepes talaj látványa fogadott. A nap éppen ebben az időben ragyogott a legmagasabban, így a táj is élénkebbnek nézett ki, a nap által adott szépia szűrő miatt.
Egy darabig csak álltunk egymás mellet, majd Irene sóhaja után mindketten megindultunk. Talán az utolsó pillantásainkat vetettük a szülőföldünkre. A hely ahol megszülettünk, és a hely ahol meghaltunk.
Szótlanul lovagoltunk a lemenő nap fényében, mikor elvesztettem minden türelmemet. A sarkamat beledöftem a lovam oldalába, majd előrehajtottam. Magam mögött hagytam Irenet. A könnyeim lesodródtak az arcomról a menetszél miatt. Olyan érzés volt, mintha repültem volna egyet megnyugvás képpen. Valahogy ki kellet adnom a gőzt. Visszanéztem és Irene értetlen arcát láttam, szóval visszalovagoltam hozzá.
- Csak leteszteltem, hogy milyen gyorsan fut. - mondtam neki, miután visszatértem mellé
- Már azt hittem, hogy itt hagysz a szarban.
Tovább folytattuk az unalmas utunkat. Közeledett az éjszaka.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése