Előzetes

Sziasztok kedves olvasók!

Ezen a napon nem egy új résszel jövök, hanem egy előzetessel. Remélem tetszik x3

https://www.youtube.com/watch?v=66BpzQ8ORNM&t

3. Fejezet

Kristály épület

~Junmyeon szemszöge~

A nap lemenő fénye árnyjátékot táncolt a felcserepesedett talaj változatos formáival. Egyszerre undorodtam tőle és gyönyörködtem benne. Jobban tetszett volna, ha a kiszáradt talaj helyett a zöld, nedves fűcsomók súrolnák lovam patáját. Hogy mit is akarok ezzel az úttal? Rendbehozni azt amit elrontottam. Vissza akarom adni az életet a földnek, ha már az emberiségnek aligha tehetem. Hátrasandítottam Irene-re, aki meglehetősen rosszul nézett ki. Csöpögött róla a verejték, a szemei alatt sötétlilás árnyalatú karikák ültek. A kötése majdnem, hogy teljesen átvérzett. Már órák óta gyalogoltunk, szóval ideje volt megállni.

- Pihennünk kéne. - mondtam neki.

- Mégis hol szeretnél pihenni? Befekszünk egy nagyobb repedésbe? Tudod ennyire még nem fogyasztott le az apokalipszis.
Remélem, hogy nem lesz mindig ilyen zsémbes. 

Körülpásztáztam, hogy hátha meglátok valami támpontot, egy sziklát vagy valamit, de csak a hatalmas semmit véltem felfedezni. 

- Az mi? - vetette fel a kérdést Irene.

- Mi mi? - kérdeztem vissza.

- Az.- mutatott agresszívan kelet felé.

- Oh ezaz bébi!

Egy elhagyatott üvegépület romjai csillantak meg a lenyugvó nappal ellentétes irányban. 

- Emlékszel rá, mikor az előbb úgy elszaladtam? Utánam tudod csinálni? Csak gyengéden, de határozottan szorítsd a sarkadat a ló oldalához. Állj fel a nyeregből, amilyen hamar csak tudsz. A kezedet meg tedd egy kicsit előrébb. - oktattam.

- Honnan tudsz te ennyit a lovaglásról? Talán herceg voltál előző életedben? 

- Van egy pár évnyi tapasztalatom. - kacsintottam rá, majd megnyomtam a gázt. 

Hátranéztem, hogy megvan-e. Jobban csinálta, mint gondoltam volna. Kb 10 percnyi csumavágta után oda is értünk az épülethez.

- Fasza lesz. - jelentettem ki lihegve, majd lepattantam a lovamról. 

Amint tudtam Irene-hez siettem. Lesegítettem őt is a nyeregből, majd karjaimban cipeltem az épület belsejébe. Lefektettem egy pokrócra.

- Elintézem a lovakat, addig bírd ki. Nemsokára átkötözöm a sebeidet. - mondtam egy puszit adván az izzadtság cseppektől csillogó fejére. Íriszei kikerekedtek a meglepettségtől, de csendben maradt. Mikor elindultam a lovak felé, csak akkor realizálódott bennem, hogy mit is tettem. Nem csoda, hogy meglepődött, ha ez egyszer még én sem fogtam fel, hogy mit csináltam. Nem voltam igazán toppon, a nap nagyon leszívja az erőmet, pont annyi maradt mára, hogy megitathassam a lovakat. A tenyeremből pumpáltam nekik vizet az egyik letörött ereszbe. Megfogtam egy műanyag palackot, majd abba is nyomtam egy adag kristálytiszta vizet, de ezt Irene-nek szántam. Mit fogunk csinálni, ha kipurcannak a lovak? Elvégre enniük sincs mit. Talán egy hónapig kibírják...talán. Meg kell találnom a fiúkat, amilyen hamar csak lehet. Visszaindultam Irene-hez a vízzel, gyógyszerekkel és az új kötés alapanyagaival.

~Irene szemszöge~

- Itt vagyok. Megvagy még? - kérdezte tőlem, mikor visszaért.
- Igen, - nyöszögtem.
Igazából nem voltam túl jól. Erőtlennek éreztem magam, a sebeim körül pedig égett a bőröm. A hasamon lévő varrat már megint átszakadt valahol. A látásom sem volt a legjobb, homályosan villantak fel előttem a tárgyak. Az arckifejezéséből azt véltem felfedezni, hogy ezt ő is tudja, a kérdés csak költői volt.
- Idd meg amíg rendbe hozlak. - azzal átnyújtott nekem egy palack vizet.

- Nem is hoztunk vizet. - vágtam vissza.
- Az én táskámban van mind. Na igyad.
A víz megintcsak isteni finom volt. Junmyeon ezalatt lefertőtlenítette és átkötötte a sebeimet. Sokkal jobb érzés volt "tisztának" lenni.
- Köszönöm.
- Nincs mit, ez a minimum amit megtehetek érted. Emlékszem még, hogy első alkalommal hogyan visítottál. Elég jól fejlődsz.
Csak kuncogtam rajta egyet. Meg akartam tőle kérdezni, hogy mégis mi volt az a puszi az arcomra az előbb, de nem volt pofám hozzá.
- Tulajdonképpen hány barátodat kellene megtalálnunk? Erről nem is meséltél. - jutott eszembe.
- Nyolcat.
Erre inkább nem mondtam semmi, csak nyeltem egy nagyot.
- Hogyan váltatok el egymástól? Nincs valami nyom amit követhetnénk? - kérdeztem tőle reménykedve.
- Ez egy igazán hosszú történet. Tudod mi nem csak átlagos barátok vagyunk. Vannak befejezetlen ügyeink, aminek a végére pontokat kell tennünk. De ez egyedül nem fog menni.
- Nem tudnál mondani konkrét példát? Mi ilyen rohadt fontos a világvége közepén?
- Idővel úgyis rájössz. - fejezte be, majd fordult a másik oldalára.
Nem mondtam semmit, csak cüccögtem és hisztiztem, mint egy öt éves. Bele telt vagy 2 percbe, mire lenyugtattam magam. Közelebbről megnézve gyönyörű háttal rendelkezett az utitársam. A vállai egymástól messze feküdtek. Ebben a pólójában az izmai is tisztán kivehetőek voltak. Nem tudtam mit tenni, annyira hívott. Meg kellett érintenem a saját kezemmel is. Óvatosan végighúztam a kezemet a gyönyörű hátán. Szerencsére nem ébredt fel rá, mivel úgy aludt, mint a bunda. Talán non-stop simogatnom kellene a hátát, mert ettől az érzéstől annyira elpirultam, hogy az arcom befűtötte az egész testemet. Próbáltam aludni, de valami miatt nem ment. Furcsa módra, most még a sebeim sem lüktettek annyira. Felhúztam a pólómat, hogy megnézzem jól vannak-e a varratok. A látvány lesokkolt. Nem voltak meg a varrataim. A sebeim pedig úgy néztek ki, mintha csak karcolások lettek volna. Fel akartam kelteni Junmyeont, de képtelen voltam rá, olyan aranyosan aludt. Végre fel tudtam állni és sétálni magamtól. Kimentem az üvegépület elé, hogy szívjak egy kis levegőt. A következő pillanatban kb. 5-6 méterre tőlem megreccsent valami. Azonnal oda is szegeztem a tekintetemet, de csak a nagy sivatagba nyertem betekintést. Lényegében teljesen olyan volt, mintha az űrben lebegtem volna. Csak a nagy sötét semmi volt a társaságomban. Még pár percig kint álttam a jéghidegben, majd leültem a földre, hogy tovább szellőztethessem a fejemet.

- Meg fogsz fázni. - hozott rám szívinfarktust a semmiből előtörő idegen hangja.
- Huh?! - nyögtem ki ijedtségemben.
- Jól hallottad, meg fogsz fázni. - ugrott le mellém.
A sötétben is jól ki lehetett venni a körvonalait. Bőre hófehéren csillogott a fiatal hold fényében. Sötét szemében megcsillant a fény, tisztán láttam benne saját magamat, sőt az egész tájat. Állkapcsa erőteljes íve hatalmas árnyékott vetett az erektől dagadó nyakára. Orra egy kicsit görbén hajolt lefelé. Ami pedig igazán megkoronázta az összképet, az nem volt más, mint a szája. A felső ajakvonala jóval vékonyabb volt, mint az alsó, mely húsosan biggyedt lefelé. Ahol a felső és az alsó ajka összeborult, lassan kidugta a nyelvét és körbenyalta a száját, majd újra beszédre fakadt.

- Jobban vannak a sebeid? - kérdezte egy gyilkos félmosoly kíséretében.
- Igen, de ki vagy te? - kíváncsiskodtam. - Állj..honnan tudod, hogy vannak sebeim? Mi vagy te? Valami őrangyal?
- Csak egy kóbor dög, ahogyan te is. Régen mindenki azt hitte, hogy ő itt a falkavezér, de mindannyian ugyanúgy végeztük. Kóbor ebekként. A politikusok, akik ide sodortak minket már nem is lélegeznek, arra kellettek, hogy megölessék magukat. Csak egy főnök van, az pedig nem más, mint a föld. - pampogott.
- Na és a teljes neved, kedves kutya úr?
- Zhang Yixing vagyok.
- Tudod eléggé zavar, hogy még mindig nem válaszoltál a kérdésem másik felére. Honnan tudtad, hogy vannak sebeim? Te csináltál vele valamit? - faggattam tovább.
Mégis hogyan csinálhatott volna bármit is, ha ébren voltam, és csak Junmyeon szuszogott mellettem. Nem áll össze a kép.
- Nem szeretem ezt a témát. Csak ketten voltatok odabenn, nem csináltam veled semmit, te is jól tudod. Higgy aminek akarsz.
- Elég titokzatos vagy. Honnan tudsz ennyi mindent?
- Te meg elég kíváncsi vagy. Mondták már? Meg fogsz fázni. - ismételte meg magát, majd levetette a pulóverét. Rádobta a fejemre.
- Vedd fel.
Ezután nem csináltunk semmit, csak egymás mellet ültünk. Annyi kérdésem lett volna hozzá, de elég stresszesnek tűnt azok nélkül is.
- Mondd csak..Junmyeon nem beszélt neked egy fáról? Vagy a barátairól? - törte meg a csendet.
- Fáról nem, de a barátairól igen. Te is a barátja vagy? Ő is ugyan olyan bolond, mint te.
- Talán. Az idő sok mindent megváltoztat, főleg, ha nem jó kezekben van.
- Van költői múltad? A balladai homály jut rólad eszembe.
- Az nincs, de sokminden voltam már. - nevetett. - Érzem a fájdalmadat. Segíteni akarok. - mondta, majd a lábamra tette a kezeit. Még az az apró fájdalom, ami a lábamban maradt, még az is eltűnt. Csodálkozva néztem rá, mire ő csak aranyosan visszamosolygott. Mielőtt tovább mesélném a történetet, gondoljatok bele. Én és Ő, egymás mellet. Ő a lábamat fogja és mosolyog rám, én meg úgy nézek rá, mint egy istenre. Mindezt a csöndes, sötét és romantikus sivatagban.

A következő dolog, amire emlékszem, az az, hogy Junmyeon leteperte Yixinget a földre.
- Volt pofád hozzáérni? - ordított rá.
- Csak meggyógyítottam.
Egymásnak estek.

Szent Isten, mi lesz ebből?

2. Fejezet

Sebzett vadak

~Irene szemszöge~

Miután végre "tisztába lettem téve", elkezdtük megismerni egymást. Leültünk az asztalon felejtett konzervek elé, és a korábbi életről kérdezgettünk. Aztán egy darabig kínos csend volt, szóval meg kellett törnöm valahogy. Egy kérdés hihetetlenül fúrta az oldalamat.

- Mégis honnan van ilyen tiszta vized? - kérdeztem.

- Titok. - vágta rá - Örülj, hogy van, majd adok ha kell, csak szólj.

Oh...szóval így játszunk?! Megment, de nem bízik meg bennem. Bipoláris depresszió?
Ez után bevágtam a durcát. Már megint egy igencsak kínos csend keletkezett, de ez alkalommal ő szólalt meg előbb.
- Figyelj..öhm. Ez komoly lesz. Mondanom kell valamit. Azt, hogy miért mentettelek meg. - kezdett bele. - El kell mennem innen és már régóta keresek magam mellé valakit, aki velem jönne. Te voltál az első élő ember akit találtam. Esetleg...hajlandó lennél velem jönni?
- Te teljesen megkergültél? Mégis hova akarsz menni? Van egy kamrád, amiben vagy két évre elegendő konzerv van, egy csomó szín tiszta vízzel együtt. Szórakozol velem?  - kérdeztem tőle.
Nem értettem, hogy mi a franc lehet ennyire fontos. Bele akartam kezdeni a következő prédikációmba, de megelőzött.
- Meg kell találnom a barátaimat. - mondta elérzékenyülve. - Nekem ők a családom, de a tetves világvége miatt elvesztettem őket. Meg kell találnom őket. - csapott mérgében az asztalra.
- Arra még véletlen sem gondoltál, hogy meghaltak?
- Nem tudnak meghalni. Nem halhattak meg.
- Mikor akarsz indulni? - kérdeztem vissza, mire hatalmas mosolyra húzta a száját.
- Egy hét múlva kellene, de el is magyarázom, hogy miért. Mindent időzítenünk kell, hogy a terv tökéletes legyen. - nézett rám magabiztosan.
- Hallgatom.
Nagyon jó volt őt ilyen boldognak látni. Elvégre mit veszíthetünk egy kalanddal? Úgy is dögrováson vagyunk. Felállt, kifutott a másik szobába, majd egy lappal a kezében tért vissza.
-Akkor mondom is...-kezdte el a tervet.
Megrajzolta a vázlatot. Minden bizonnyal pontosan tudta, hogy mi mit jelent rajta, de nekem fingom se volt róla.
- Ezen a részen vagyunk mi, pontosan itt. - mutatott rá a bekarikázott részre. - Innen három mérföldre van a város határa. - Jesszusom, ilyen messze kerültem volna az otthonomtól? - Minden hónapban eljön három fickó, hogy kifossza az újabb hullákat, kisboltokat. Most jön a lényeg. Nem gyalog jönnek, hanem lóháton. Nekünk pedig lovak kellenek a gyors és kényelmes közlekedéshez.
- Hogy akarod megszerezni tő-
- SHH! - csitított el. - Engedd, hogy befejezzem, a kérdések csak utána. Szóval meg kell ölnünk őket, máshogy nem szerezhetjük meg a lovakat. Van egy pisztolyom, de az szar ötlet, mivel beszarnának tőle a pacik. Most jössz te. - bökte meg az orromat.
- Mit kéne mondanom?
- Hogy mivel öljük meg őket.
- Fogalmam sincs - feleltem kikerekedett szemekkel.
- Oké, akkor erre később visszatérünk, elvégre van egy hetünk. Miután megvannak a lovak, kimegyünk a városból, és elindulunk a vakvilágba.
- Most csak...ugratsz. Ugye?
- Bárcsak.

1. Fejezet

Kés a mellkasban

~ Irene szemszöge ~

Tudtam, hogy ez egyszer meg fog történni, ezért nem pánikoltam be. Annyira. Felmentem a házba, és összeszedtem a legfontosabb holmikat. Betettem egy konyhakést, a védelem érdekében (mintha ez megvédene bármitől is), pár ócska ruhát, hogy ne legyek mindig büdös, és az utolsó konzervemet. Ezeket még az első osztályból megmaradt, micimackós táskámba tuszkoltam be. Itt volt az idő, el kellett indulnom. Még szerettem volna élni egy kicsit.

Fogalmam sincs, hogy mikor indultam, de kezdett sötétedni. Az utca száraz volt, és üres. Kirázott a hideg attól, hogy csak a saját lépteimet hallottam. Annak idején mindig erre jártam az iskolába. A barátaimmal. Mostanra már azt sem tudom, hogy élnek-e még. Nagy valószínűséggel nem, rohadtul nem. Miközben sétáltam (inkább vonszolódásnak nevezném) az agyonkopott converse hamisítványomon tartottam a tekintetemet. 

- Esküszöm ez jobb, mint egy eredeti.- mondtam. 

Nagyon furcsa érzés volt beszélni, főleg ennyi idő után. A szám teljesen kiszáradt, de a beszédtől egy kis nyál futott az ajkaimra. Idő közben annyira hűvös lett, hogy már a leheletem is látszódott. Felemeltem a tekintetemet, és azzal egy időben halálra is rémültem. Megálltam. A levegővételem visszhangzott a sötétségben, de balszerencsémre nem csak az. Valaki mögöttem mászkált. Még ha tompán is, de hallottam a lépteit. 

- Francba.-sziszegtem. 

Elkezdtem rohanni, mint egy őrült. Hogy miért? Én is megölnék valakit egy konzervért. Minden erőmből futottam, de ez mégis csak olyan volt, mintha a régi énem gyorsan sétálna. Ebből is látszódott, hogy mennyire legyengültem az évek alatt. A karma is elég aranyos, hogy a születésnapomon szeretne kinyíratni. Mindent hiába. Egy nálam 3 vagy 4 fejjel magasabb, kapucnis alak állt meg előttem. Gőzöm sem volt róla, hogy hogyan került elém az ürge.

- Mik vannak nálad?! Csipogj kismadár! - ordított rám.

A szájszaga undorító volt, bár nem is tudom mit kellett volna várnom. Úgy ordított, akárcsak egy fába szorult féreg.

- Nincs nálam semmi. - motyogtam. 

- Kár..akkor téged kell felzabáljalak. - ezzel vetett egy vicsort arra a ronda pofájára. 

Na igen, ez volt a második opció, ami miatt futottam. Én is felzabálnék egy embert. Nem volt időm több mindent mondani. Egyszerre éreztem hidegséget és melegséget a lábamban (pontosan a combomban). A férfi egy kb 5 centis kést forgatott meg bennem. Sokkot kaptam. Nem tudtam mozdulni. Láttam ahogy ordibál, de a hangot már nem hallottam mellé. Akárcsak egy némafilm. Még egyszer belémszúrta a kését, de most az oldalamat célozta meg. Ezalatt is eszméletemnél voltam. Már készen álltam a halálra. Arra, hogy kövessem a családomat és a barátaimat a mennybe, vagy a pokolba. Nem is tudom, néha olyan érzésem volt, mintha már most is egy pokolban lennék. Egy üres és büdös pokol. Megkaptam a harmadik szúrást is. Inkább vágás volt, mint szúrás. Felhasította a bőrömet, a mellkasomtól kezdve a kulcscsontomig. Nem értem, hogy miért nem szúrt azonnal szíven. Olyan érzés volt, mintha megcsúszott volna a keze. Többre már nem emlékszem.

~Junmyeon szemszöge~

Egy kisebb ház tetején üldögéltem, mikor lépteket hallottam az utcából. Lenéztem. Egy lány volt. Az arcát nem láttam, viszont gyönyörű, méz szerű, szőke haja volt. Egy micimackós taskát hordott, egy sötétkék SPAO-s pulcsival.

- Esküszöm ez jobb, mint egy eredeti. - mondta lehajtott fejjel. 

Vajon ha lemegyek hozzá...megijed? Vetettem fel magamban a kérdést. Legyalogoltam a lépcsőházban, majd kiértem az utca szélére. Akkorra már nem volt egyedül a lány. Egy fickó üvöltözött vele. Láttam, ahogyan beledöf egy kést a lány lábába. Elkezdtem sprintelni feléjük, olyan gyorsan amilyen gyorsan csak lehetett. Nem hiszem el, hogy végre találok egy lányt, erre előttem ölik meg. Meglöktem a támadóját, majd a földre terítettem. Beleléptem a torkába, kitártam az állkapcsát, és annyi vizet pumpáltam a fejébe, amitől azonnal megdöglött. Hmm..Meglep, hogy még ilyen jól tudom használni az erőmet. Lenéztem a lányra. A saját vérében feküdt, eszméletlenül.

- Basszameg. - hajoltam le hozzá. 

Rátettem a kezemet a nyakára. Még volt pulzusa, hála az Istennek. Letéptem magamról a pólómat, és szorítókötésekkel próbáltam enyhíteni a bajt. 

- Légyszi csak hazáig bírd ki halál nélkül. - mondtam neki.

El is indultam vele az otthonom felé. A lépcsőn elég nehéz volt felcipelni, de valahogy megoldottam. Azonnal befektettem az ágyba. Nem rosszra gondolni. Előhoztam az elsősegély dobozkámat a kamrából. Morfium. Ez volt az, amit először adtam neki. Le kellett vennem a ruháit. Miután lehúztam róla a pólót óvatosan kikapcsoltam a melltartóját is. Oh az istenit, micsoda mellek. Vajon érezné, ha megtapiznám őket? Tuti nem. Najó, elég Junmyeon, fókuszálj a problémára. Khm. Aztán lefertőtlenítettem a sebeit. Szerencsére egyik szúrás sem ért szervet. Egy kis vizet is csorgattam a testére, hogy le tudjam mosni az alvadt vért a sebek határairól. Lecseréltem az instantkötéseket normálisakra. Elég hamar átvéreztek, de egy estét kibírnak. Adtam neki még egyéb fájdalom csillapítókat is.

-Remélem megéled a reggelt.- mondtam. Kikészítettem két konzervet reggelire (feltéve, ha túléli), két pohár friss víz kíséretében, majd kimentem a teraszra. Ezek után ki is kellett szellőztetnem a fejemet. Beletúrtam erős szálú hajamba, és ezzel párhuzamosan sóhajtottam egyet. Ha túléli és felépül, akkor magammal kell vinnem őt. Nos kedves Kim Junmyeon, megvan a potyautasod. Borzasztóan fáradt voltam a mai napom után, szóval gyorsan átöltöztem, majd nyugovóra is tértem. Másnap reggel hatalmas csörgésre keltem.

Prológus

Exstinctio

" A távoli múltban legalább öt természetes kihalás fordult elő, közöttük pedig számos kisebb kihalási hullám. Mindegyikük jócskán megváltoztatta az evolúció menetét. A tömeges kihalások nagyon ritkák, és évmilliók választják el őket egymástól. A legutóbbi ilyen esemény 66 millió évvel ezelőtt történt, az azt megelőző pedig 140 millió évvel korábban. Sok biológus szerint az az egyre fokozódó ütem, amellyel az ember elhasználja a természetes erőforrásokat és a teret, máris elindította a hatodik tömeges kihalást - egyben az elsőt, amelynek okai nem természetes folyamatok, hanem mi magunk. "

-David Burnie

Születésem előtt ez az egész úgy hangzott, mint egy bugyuta kitaláció. Akárcsak egy őrült tudós sorozat egyik epizódjának a legdilisebb témája. Mikor kicsi voltam, akkor már kezdett a valósággá válni, de senki sem törődött vele igazán. Mikor iskolás lettem, az emberek azt hajtogatták, hogy nem tudjuk visszafordítani, csak javítani rajta. Ennek ellenére sem tettünk semmit. Tinédzser koromra pedig lecsapott a vég. A minden vége, a kihalás. Persze, ha mindennek vége, akkor is marad valami. A semmi. Ami én vagyok.